Kartal informal version 9.10 J
A II. Kartali Offroad versenyt kiemelt szervezkedés előzte meg a terepjaro.com chatboxában, ahol roppant jól elbeszélgettünk eddig is egymással, bár néhányan nem ismertük egymást személyesen – vagy igen, csak erre korunk és egyéb hátráltató tényezők pl. agyi kapacitás vagy ilyesmik már rásegítettek… J Óriási ötletek láttak napvilágot egymás személyes azonosítására, vizuális segédeszközként pl. névtábla, plüss nyuszifül, folyamatos gépjármű-mellett-tartózkodás (mivel szinte mindenki avatarján az imádott gépjármű szerepel.) El is lett nevezve ismerkedési estnek!
Május 14-én délután kezdtünk is szállingózni a kartali sárdagasztás helyszínére, ahol már ott állt a rendezői sátor, néhány autó és a főszereplő SÁR! A májusi eső – ami a népi manikűr szerint aranyat ér, de idén inkább aranyeret, mert a sarazáson és elázáson meg ürgeöntésen kívül csak ücsörögni lehet, annyira megáztatta a füves területeket, hogyha nem akartuk rögtön felszántani, akkor lehetett bekapcsolni a 4x4et, hogy nomen est omen tudjunk sorbaállni az enyhén lankás domboldalon. A rendezőkkel való parolázás után mi hárman – Pajerokirály(om), Teknőc és jómagam -, elindultunk megtekinteni az esti és a nappali speceket. Úton odafelé egy Samuraiosokkal tarkított részen egy 6-8 fős csoport fecserészett, ahonnan egy bariton zendült felénk: Ismerkedési Est!!! Hát ez fogadjunk, hogy a Qnci…! Nyertem! A névtábla is rajta volt! J Öröm, kézfogások, bemutatkozások követték egymást és mi is csatlakoztunk a vidám traccsoláshoz. Qnci itt szembesített azzal a ténnyel, hogy mi már találkoztunk korábban egy túrán… Titokban elszégyelltem magam, végérvényesen kiderült számomra, hogy én is öregszem, nem vagyok csodabogár. Lehet, hogy igaza lesz UramKirályomnak ezzel a memória-dologgal?!? Na nemááár!
Az ismerkedési est első felvonása után folytattuk utunkat a specek felé. A vizesblokkok kivételével mindent végiggyalogoltunk, megnéztünk mit, hol, merre, meddig, majd bakancsonként olyan plusz 3-4 kiló sárral gazdagabban visszacsoszogtunk a Pajerohoz. Megcsináltuk a gépátvételt, amely meglepő volt, de korántsem mulatságos, szokatlanul részletes volt, de helyeseltük, mert mindenki érdeke, hogy biztonságosan felkészített gépek vegyenek részt a versenyben. Utána kitöltöttük a nevezési lapot, majd folytattuk a szabadprogramot. Nekem vettünk a párszáz méterre levő pékségben péksütit, mert mikor legyek éhes, mint akkor, amikor a kajánk a több kilométerre levő szállásunkon van… Kaptam érte szúrós tekintettel küldött korholócsomagot, amely miatt nem fellebbeztem, hanem szépen, magamba szállva csöndben – igen, szoktam csöndben is lenni, és Pisti amúgy is többet tud még nálam is beszélni… J - majszoltam a finomságokat. A park fermében a második felvonással folytatódott az ismerkedési est, amikor is „Kali” névtáblát viselő Kali jött oda hozzánk. Hatalmas röhögések közepette üdvözöltük munkásságát, ugyanis ő gyártotta a névtáblákat Qnciéknak is és még ő szabadkozott, hogy többre nem volt ideje. „Ugyan már, ne hülyéskedj, így is űber a vidámság!” mondtam, aztán elgondolkoztam, hogy egy nyugdíjasnak hogy is nincs ideje mindenre?!? J Aztán Kali elgurult gépátvételre, én fényképezgettem, beszélgettünk, nézelődtünk, szemléltük a folyamatosan begördülő versenyzőtársakat, technikákat, majd visszabattyogtunk Qnciékhoz. A traccsparti folytatódott, közben érkeztek a hírekbelföldről, miszerint a Jobbik a parlamenti eskükor elénekelte a Székely Himnuszt! Kis politizálás után KisQnci váratlan esztrádműsora a sárga vízhatlan nadrággal. Első jelenetként felapplikálta magára, szépen ráhúzta a nadrág szárát a csizmára, majd közölte, hogy sár van a csizmában. Nagy röhögés, majd közölte, hogy úgyis puha, majd laposra tapossa. Az első probléma megoldva. A második is rögtön felütötte fejét, hiszen a nadrág dereka nem kifejezetten szorosan simult főhősünk testére. Hát ötletekből nem volt hiány: öv, húzentróger, gatyagumi, favédő heveder, spanifer. Ez utóbbi lett a nyerő, előkerült az egyik csomiból egy bontatlan doboz. Hát ez nagyszerű lesz, de nem lehetne levágni belőle? – kérdezte KisQnci édesapját, aki a tőle megszokott komótos dörmögéssel azt felelte: No, még mit nem! Ezt is derültség követte, ami a cselekmény harmadik jelenetére csak fokozódott, de nem azt nevettük, hogy egy apuka segít kicsi fiának, hiszen ez a világ egyik legtermészetesebb dolga, hanem a látvány: egy citromsárga vízhatlan ruhába öltözött délceg ifjonc magára csatolja a spanifert, Qnci apuka pedig elkezdi róni a köröket a citromsárga origó körül – mert nem vágjuk el a kötelet… J -, hogy a pár méter hosszú hevedert kényelmesen rögzítse magzatja derekán. Záróakkordként, amikor szorult a kötél, megkérdeztem: „És arra gondoltál, hogy pisilni is kellhet majd?” A röhögés a tetőfokára hágott, vidámságtól csillogó szemek, fájó hasizmok éreztették, hogy jó helyen vagyunk, jó emberek között. Ezek után az óráinkat is jó kedvvel tekintgettük, bár az eligazítás már csúszásban volt a beígérthez képest. Egyszercsak Ocko, a nagydudájú Samuval rendelkező sporttársunk feladatot kapott: „Ocko, dudálj egyet mit Horn!” A dudaszó az eligazítás kezdetét jelezte. A rendezőség felállt egy trélerreés még mielőtt a versenyzők meghallgatták volna a nekik szóló fejezetet, a nézősereggyerekhada lett megszólítva, hogy a csellengést fejezzék be, ez itt egy verseny. Aztán mi is megkaptuk az instrukciókat, sorbaállhattunk – volt kis futkosás, hogy hol van az előttünk induló – és kezdetét vette a II: Kartali Offroad Verseny az éjszakai speciállal. A quadosok után a Soft Kicsi kategória fényei bólogattak fel – le, jobbra – balra az este sötétjében. Ügyes megoldások születtek a csapatoktól, két tök egyforma nyomvonal nem volt, Ahogy elnéztük a Samusokat, hogy egyes részek milyen izgisen billentősek nekik is, úgy döntöttünk, hogy a mi nagy, magas és csőnélküli Pajeronknak az lesz a biztonságos, ha ezt kihagyjuk és a nappali specben próbálunk meg királyok lenni, meg a pontokat is abszolválni, hátha. Tehát megnéztük Qunciékat és Kaliékat is, majd közöltük Roadatival döntésünket és irányba vettük a nagy nullás fát, aztán indult a sárkorcsolyás KP-vadászat. A kis körbefordulóban sejtettük, hogy lesz, egyébként mi a szösznek kellett volna lenyomnunk azt a kis kűrt. A szántóföldek közötti utak ránézésre békésen barnállottak lámpáink fényében, viszont érdekes menetteljesítményeket produkáltattak a gépnek és a sofőrnek egyaránt. A kormány és a tenyér hőmérséklete fűtésre is kiválóan alkalmas volt, a sétagalopp kifejezés nem igazán jutott eszünkbe a verseny folyamán. A fák közé érve sem változtak az útviszonyok, a keréknyomok sokszor vendégmarasztalóak voltak. Nemegyszer megtörtént, hogy a kormány koppra el volt tekerve az egyik irányba, a Paji pedig nyílegyenesen haladt a keréknyomban, mintha azt mondta volna: „Vazze, ez tök király, nyári szánkópálya, csak tudnám, mit rángatjátok az istrángot err-arra…!” Az esetek nagy százalékában nekem is rá kellett szólnom, hogy ne bohóckodjon, és viselkedjen jó Paji módjára és hellyel-közzel szót is fogadott. Mint egy eleven, de csupaszív kiskölök. Kölyöknek is szoktam becézni, mert tényleg olyan, mint egy gyerek, sok pénzt költünk rá, hogy jól viselkedjen és bárhol meg tudjunk vele jelenni, ne hozzon ránk szégyent, szinte sehova sem megyünk nélküle és NAGYON SZERETJÜK! Mivel az út pora nem szennyezte a tüdőnket, az ablakokat letekertük, hogy kilássunk a kerekek által telesarazott üvegeken. Sok önjelölt, magától elájuló pacaművész megírigyelhette volna azt a burkolt avantgárd stílust, amelyet a picit kijjebb érő BFGoodrichok alkottak a kasztnira és az ablaküvegekre egyaránt. Extrém dobszóló hallatszott a tetőről is, ahova a szinté potyautas gambik pottyantak, jókedvre derítve bennünket. Személyautó tulajdonosok számára érthetetlen és hosszadalmas kanyarodási művelet is szerepelt kis csapatunk vezetéstechnikai repertoárjában, amikor is a csörlő segítségével sikerült kieszközölni a „ bal 120” itinerparancsot. Előttünk egy másik sporttárs már intenzíven ismertette gumijának mintáját az anyafölddel egy 20-30 méteres intervallumban, hát mi sem tettünk másként, nehogy rontsuk az összképet, kormány balra, előre, kormány egyenesbe, rükverz, kormány balra, egyes, stb. és nem alakul a dolog. Hát ilyenkor a navigátor ki, nyakába az offroad-fux – jelen esetben a favédő heveder – és rádöbben, hogy a Pajika most nem biztos, hogy bohóckodik, mert a Bundeswehr bakancs talpa alatt ugyanúgy alattomosan viselkedik a szuttyogó anyaföld. A Megatáncban biztos továbbjutottam volna… Mint a talján ács a Lúdas Matyiban, mi is megtaláltuk a megfelelő fát, ráhelyeztem óvatosan a favédő hevedert – nem azért, mert hódot eszünk, hogy védjük a fákat, hanem mert csalán volt körülötte… J -, Teknőc odaszambázott mellém hasonlóan díjnyertes mozdulatokkal, kezében a drótkötéllel és a kampóval. Összeapplikáltuk az összetartozókat, Királyomnak intettünk, mehet a csörlő és a Paji, meg is érkeztek, aztán persze segítettünk a másik csapatnak, akiknek azóta sem sikerült balra irányulniuk – nem politizálunk véletlenül se… (lehet, hogy tényleg a „bal”-lal volt baj?!?). Folytatjuk tovább utunkat, vagyis csusszanunk, mint a sörkorcsolya a nyelőcsőben, amikor fényeket látunk velünk szemben a sztrádának aligha nevezhető szélességű sárbobpályán. Hát ez biztos nem két egymás mellett tekerő kíváncsi biciklis postás kifejlett dinamókkal, akkor viszont KI?? Hát, Qnciék voltak. Röviden megvitattuk, hogy ki merre és ki hol tart, megegyeztünk, mindannyian jó irányba haladunk, majd mosolyogva integetve, 3 mikron távolságra elhaladtunk egymás mellett. Legközelebb a TKP-nál hoztak össze minket az itinerpontok – ami nem lehetett messze gy kihelyezett pékségtől, mert Kalinál egy zacskó friss, finom fornettiféle volt, amivel kedvesen megkínált mindannyiunkat. Szépen sorban mindenki teljesítette a TKP-t, Samurai, UAZ, Pajero. Amikor UramKirályom a Pajival a muka dandárjában volt, vagyis épp az emelkedőt mászták felfelé és fél 1ből fél 2be kapcsolt, Qnci megdörmögött mellettem: „Baszd meg, ott váltott egyet?!? Csak nem meg akar minket alázni???” Segítek a könnyebb megérthetőségben: ez egy kedves, baráti dicsé |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés